3. fejezet - "Édes lányom!"

 Sziiasztok! ^_^
Mivel ezen a héten négy napos hétvége van (bár én egész héten nem mentem suliba), gondoltam hozok nektek egy részt. Remélem, hogy tetszeni fog! :)

*Violetta szemszöge*

Képforrás: weheartit

    Még csak most jött a neheze. Mikor sikeresen én és a csomagjaim fent voltunk a vonaton, a kabin ajtaját kihúztam, és körülnéztem. Ismételten mindenki rám nézett, viszont már kíváncsibban várták a következményeket. Pár ember „mi a szart akar már megint?” nézéssel nézte végig, ahogyan végigmegyek a szűk folyosón, mások pedig beszélgetés közben vetettek rám egy pillantást.

A kabin túloldalában láttam, hogy még van két ülés, így gondolkodás nélkül arra eredtem. A bőröndömet nem szándékoztam felrakni, így csak a lábamnál hagytam. Mivel ez a sok pakolászás eléggé kimerített, elővettem egy 1.5 literes szénsavmentes ásványvizet, és belekortyoltam. A jéghideg víz nagyon jót tett, de hűtésképpen még a homlokomhoz szorítottam a flakont.

Éreztem, ahogyan a vonat elindul, így megpróbáltam a másik oldalon lévő ablakhoz nyomulni, hogy integetni tudjak anyának. A fiúk nem nagyon fáradoztak, szerintem élvezték, hogy egy hetet az ősök unalmas szabályai nélkül élhetnek.
- Bocsánat. - kértem elnézést egy lánytól lehajtott fejjel, mikor eltoltam magamat az ablaktól.
- Violetta? - hallottam a nevem. Automatikusan felemeltem a fejemet, és meglepetésemre Heni állt előttem. - Azta.. Hát te? - kérdezte elképedve.
- Beiratkozásnál az igazgató mondta, hogy lesz egy tábor. Gondoltam eljövök, hogy hamarabb megismerjem az osztályt.
- Jól tetted! Melyik osztályba fogsz járni?
- 11/a.
- Na ne már! Azok mi vagyunk! Az ofő nem is mondta, hogy új gyerek jön. Nincs kedved átülni hozzánk? - kérdezte, mire én vigyorogva, hevesen bólogattam. Izzadtan áthúztam a bőröndömet a másik oldalról és megtámasztottam a lábunknál.
- A tanár majd csak akkor szól, amikor megérkeztünk. - ültem le Henivel szemben.
- Hé, fiúk! - fordított hátat a Heni mellett ülő lány, és feltérdelt az ülésre - Még egy utolsót fel kéne rakni.
- Istenem, mennyi csomaggal jöttök ti? - állt fel egy barna hajú fiú, aki gyorsan felrakta a csomagomat. Reménykedtem abban, hogy nem fog engem kiszúrni, de a szerencsém elszállt.
- Ki ez a csajszi? - kacsintott rám. Az én válaszom egy furcsa nézés volt, de Heni részletesebben elmagyarázta, hogy ki is vagyok.
- Ja és.. Ne vesd rá minden csajra magad, annyira azért nem vagy jóképű. - tette hozzá utólag Heni, amin én jót nevettem, a srác pedig vihogva visszaült a helyére.
- Szóval... Ő itt Teressi Szimonetta, de mi mindig csak Sziminek hívjuk. - mutatott a mellette ülő hosszú, szőke hajú lányra.
- Teressi.. Mintha már valahol hallottam volna. - gondolkoztam el, aztán hirtelen bevillant. - Jézusom, ugye te nem az igazgató lánya vagy? - kerekedett el a szemem, mire a két lány nevetve egymásra nézett, majd rám.
- Már vártuk ezt a reakciót. Nem, nem vagyok a lánya, sőt semmilyen rokoni kapcsolatban nem vagyok vele. A Teressi errefelé elég gyakori vezetéknév, de persze azért az egész családfát felkutattam, mert kilencedikben én is valahogy ilyen fejet vágtam. Senki sem örülne, hogyha az iskola igazgatójával valamilyen rokoni kapcsolata lenne. - magyarázta.
- Amíg te magyaráztál, addig én egy elég furcsa dolgon gondolkoztam. Mind a hármunk nevében benne van az, hogy ”etta”. - hozta fel az érdekes tényt Heni.

Elég sokat beszélgettünk így hárman, szerintem egy óra biztos volt. Ilyen alapdolgokat ismertünk meg egymásban, mint például ki milyen zenét hallgat, mi a hobbija. Mikor mindannyian kifogytunk a kérdésekből, elfoglaltuk magunkat.

Heni olvasni kezdett egy könyvet, mely a Csontváros címet viselte, Szimi és én pedig tipikus tinik módjára elővettük az mp3 lejátszót. Nálam annyi különbség volt, hogy a lejátszó mellé apa levele is társult. Beindítottam a Papa Roach-tól a Scars című számot, és kibontottam a borítékot. Kihúztam belőle a levelet, és olvasni kezdtem.

Édes Lányom!
Úgy ismerlek már téged, mint a tenyeremet. Látom magam előtt, ahogyan ezt a levelet az útra tartogatod, majd mikor felszálltál, kibontod és olvasod.

Mivel elbúcsúzni nem tudtam tőled, ezzel a levéllel szeretnék jó szórakozást kívánni erre a hét napra. Azonban lenne itt még más is...

Édesanyáddal úgy láttuk a legjobbnak, ha egy levél formájában közlöm veled azt, hogy már csak pár hónapom van hátra. Tudom, hogy borzasztóan nehéz a testvéred halála után ezt hallani, de erős lány vagy, és tudom, hogy bírni fogod az elkövetkezendő napokat.

Semmi szándékomban nem állt a táborodat tönkretenni ezzel a levéllel, sőt... Azt szeretném kérni, hogy amit most olvastál tekintsd úgy, mintha ott sem lenne, és kérlek szépen érezd jól magad. Hiszen egy héttel ezelőtt még vidáman énekelted azt, hogy ideje élned. Tedd úgy, tedd azt, élvezd az életet, amit eddig nem tehettél meg! Szívből kívánom, hogy szerezz rengeteg barátot magad mellé!
Sok-sok puszi: Apa.

Ui.: Az apróságot ne felejtsd el!

Egy, vagy talán több kósza könnycsepp folyt végig arcomon. Gyorsan letöröltem, hogy senki se lássa boldogtalanságomat, majd összehajtottam a papírt és a térdem közé szorítottam. Belenéztem a borítékba, hogy még mit tartalmaz, de a látásom folyamatosan elhomályosult a könnyektől, hiába törölgettem a szememet percenként. A borítékból egy szív alakú kulcstartót húztam ki, ami köré egy masni volt kötve a hátuljába pedig bele volt karcolva, hogy Never give up. Legelőször elgondolkoztam rajta, hogy vajon apa honnan tud angolul, de egy fejrázás után ezt a gondolatot elhesegettem, a kulcstartót pedig a nadrágomra helyeztem fel. Nagyon tetszett, ahogyan ott csüng a lábamnál, és el is határoztam, hogy ez lesz a szerencseszívem.

Ismét megpróbáltam letörölni a könnyeket az arcomról, azonban amikor ezt akartam tenni, Heni pont felnézett a könyvből, így eléggé feltűnően, hirtelen lehajtottam a fejemet.
- Valami gond van, Vio? - tette félre a könyvet, majd odahajolt hozzám.
- Nem. - mondtam elcsuklott hangon. Ez volt az a pont, ahol már egyszerűen képtelen voltam leplezni a szomorúságot, így egy idő után felemeltem a fejemet. A szemeim megint megteltek könnyekkel, és akár a záporeső, úgy csurogtak végig az arcomon.
- Jahj, ne már! Nem szeretem, ha valaki sír és szomorú. - biggyesztette le a száját, mire kényszeredetten felnevettem.
- Halkabban kérlek. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy bajom van. - kértem meg szépen, mire ő bocsánatkérően bólintott.
- Elmondod mi a baj? - simította meg a karomat kedvesen, de én csak megráztam a fejem.
- Nem szeretnék róla beszélni, nem gond? De nagyon köszönöm, hogy ilyen segítőkész vagy. - pakoltam el a borítékot a táskámba.
- Rendben, megértem. - nézett a szemembe, később pedig újra belemerült a könyvbe.

A sírás annyira lefárasztott, hogy talán tíz perc múlva el is aludtam a vonaton. Az álmom összesen öt perces volt, ha nem kevesebb, de én ezt is sokra értékelem. Balázs szerepelt benne.. Én egy füves mezőn zokogtam, Balázs pedig mellém állt, és annyit mondott, hogy minden rendben lesz. Aztán a másik percben meg már úgy éreztem, mintha egy állatkertben lennék, viszont ez már cseppet sem álom volt. A fiúk igen érdekes hangokat adtak ki magukból annak örömére, hogy megérkeztünk.

Megdörzsöltem a szememet, és megkértem azt a srácot, hogy vegye le a csomagomat, aki fel is rakta.
- Köszi. - mosolyogtam rá.
- Bármikor. - mondta, majd levette a sajátját is. - Egyébként, hova valósi vagy?
- Vámosszabadi vagyok, csak eddig annyi, hogy nem Győrbe jártam suliba. - mondtam és nagyon reméltem, hogy nem fog rákérdezni, miért váltottam sulit. Na most vagy meghallgatta Isten a kéréseimet, vagy a fiú látta rajtam, hogy nem kéne megkérdezni, és nem feszegette ezt a témát. Nem mintha nem hinnék Istenben, de szerintem az utolsó lesz a nyerő válasz.
- És téged amúgy hogy hívnak? - kérdeztem rá, mert az oké, hogy a fél osztály már tudja, hogy én ki vagyok, és hogy hívnak, de én senkiről nem tudtam semmit.
- Boros Krisztián. És igen, szeretem a bort. - vágta rá gyorsan. Felnevettem, hiszen pontosan ezt akartam megkérdezni tőle. Gondolom jó párszor megkérdezték, így már magától hozzáteszi ezt a nagyon fontos információt.
- Van is nálam, de csak psszt! - súgta oda.
- Tartom a számat. - válaszoltam halkan, szórakozottan.

Mikor leszálltunk a vonatról a fülledt nyári délelőttbe, mindenkinek az volt a legelső dolga, hogy egy árnyékot keres. Szerencsénkre a közelben volt egy hatalmas fa, aminek az árnyékában mindannyian el tudtunk férni.
- Csendesedjetek el egy kicsit! - emelte fel a hangját Némethi. Nem mondanám, hogy mindenki rögtön csendben maradt, de nagyjából sokan figyeltek a tanárra, aki ismertetni akarta a menetet.
- Egy kicsit pihenünk itt az árnyékba, ha jól láttam akkor itt az állomáson van jégkrémes, menjetek el ha szeretnétek, viszont senki ne menjen egyedül! Húsz perc múlva mindenki legyen itt, és elindulunk a tábor felé! - adta ki Némethi, majd ő is leült és enni kezdett.
- Jössz jégkrémezni? - halászta ki Szimi a pénztárcáját a táskájából.
- Persze!

Felraktam a napszemüvegemet, hogy a nap sugarai ne bántsák annyira a szememet, majd Szimi, Heni és én elindultunk a jégkrémes felé. Mikor megvettük rögtön vissza is mentünk a cuccainkhoz, és leültünk a fűbe.
- Jobban vagy már? - kérdezte halkan Heni. Legbelül nagyon-nagyon jól esett, hogy ennyire érdekli mi van velem, pedig még szinte nem is ismerjük egymást.
- Igen, köszi. - mondtam, közben felbontottam a jégkrémet.

A következő pillanatban, már arra lettünk figyelmesek Henivel, ahogyan Szimi Krisz hátát csapkodja, amiért leharapta a fele jégkrémét.
- Hagyjál már! Lefagyott az agyam, nem kellesz még te is! - szólt rá Szimire, aki még egy utolsót csapott a hátára, majd ott hagyta.

- Mindenki meg van? - kérdezte pontosan húsz perc múlva Némethi. - Akkor indulhatunk! - jelentette ki, mire mindenki egyszerűen lehurrogta ezt a megállapítást. Szerintem a 35 emberből 30 tuti el lett volna egy hétig akár itt, az állomásnál is.

Nagyot sóhajtva vettük fel a motyónkat a földről, és indultunk neki az útnak. Mindenki kezében minimum egy-egy flakon vizet lehetett látni, a napszemüveg mindenki fején csak úgy virított, némelyik fiú pedig már félmeztelenül sétált a melegben. Az időjárást leszámítva a jó kedv továbbra is fennmaradt, így ebben nem volt hiány.