2. fejezet - 1. nap - Az állomáson

 *Violetta szemszöge*

Egy gyönyörűszép augusztusi reggelre ébredtem. A madarak csodásan csicseregtek, a szél enyhén fújdogált. Ezekkel a tényekkel semmi gond nem lett volna, ha magamtól kelek ki az ágyamból. Anya a heverőm mellett a vállamat rángatta, hogy el fogunk késni és egyszerűen itt hagynak majd engem.

Elég nagy volt a sürgés-forgás az utóbbi egy hétben, hiszen anyának most kellett mindent elintéznie a táborral kapcsolatban. Be kellett fizetni, meg kellett győzni a felügyelőtanárokat, hogy semmilyen gyógyszerérzékenységem nincs, illetve hogy tudok úszni. Apropó tanárok. Kettő tanár fog vigyázni ránk. Az egyik a mi osztályfőnökünk, a másik pedig a 11/b osztályfőnöke. Magyarán a táborba csak ez a kettő osztály lesz, pluszba még egy két alsóbb éves.
- Anya ne már! - mondtam fáradt hangon. Anya hiába mondta pár perccel ezelőtt, hogy itt fognak hagyni, egyszerűen nem esett le, hogy mire érti.
- Jól van, kicsim! Ha nem akarsz menni a táborba, hát legyen. - engedte el a vállam. Nekem rekordgyorsaságban ugrott fel a szemem, és pattantam fel az ágyból.
- Jézusom, elfelejtettem! - kaptam a fejemhez, majd sebesen elrobogtam a fürdőszobába.
- Csomagoltam neked szendvicseket, a fekete válltáskában lesz az innivalókkal együtt! - kiáltotta még anya a folyosón, végül pedig lement a lépcsőn.- Még mázli, hogy egy hete bepakoltam a bőröndbe. - gondoltam magamban, miközben a fogamat mostam. Gyorsan felkaptam azt a ruhát, amit tegnap kikészítettem a székemre. Tíz perc..

Tanítanom kellett volna Balázst. Többet szöszmötölt a fürdőbe, mint én. Néha már azt hittem, hogy elaludt mosakodás közben, vagy valami, így mindig rányitottam. Elképedve néztem, ahogyan még csak a haját zselézi. Nem hiába, a suli szinte összes csaját hozta át hozzánk nap mint nap.

Még a tükör előtt egyszer megálltam, és végigmértem magamat. Egy fekete rövidnadrág, egy fehér topp Music its my life felirattal, illetve a szokásosan rám ragadt piros tornacipő.

Nagyot sóhajtva levonszoltam magam mögött a fekete bőröndömet, amit a bejárati ajtó mellett állítottam fel. Elszaladtam a konyhába az utolsó táskámért, és mehettünk is.
- Apádnak reggel hamar kellett elmennie dolgozni, de írt egy levelet, és van még mellette egy kis ajándék is. - nyújtotta át nekem anya a borítékot, amire hatalmas betűkkel volt ráírva, hogy lányomnak.
- Öhmm.. Egész életemre megyek el, vagy micsoda? - szorongattam értelmetlenül a kezembe zárt borítékot. Anya csak mosolyogva beindította a kocsit, és megkezdtük utunkat az állomásra, ahol a gyülekező volt.

Izgatottan szálltam ki a kocsiból, és siettem hátra a csomagtartóhoz. Nehézkesen kiemeltem a bőröndömet, a válltáskámat pedig rákötöttem a fogantyúra ezzel megkönnyítve az én dolgomat is.
- Gyere már, gyere! - siettettem anyát.
- Fordult a kocka? Egy órája még alig akartál kimászni az ágyból! - szórakozott rajtam anya, mire én csak legyintettem egyet.

Lehajtott fejjel közeledtünk a pár fokos lépcső felé. A falak között már voltak egy páran, de látszólag a teljes létszám még nem volt meg. Természetesen az új diák érkezésére még a padon alvó hajléktalan is felébredt. És ezt nem azért mondom, mert akkora zajt csaptam volna, hanem mert.... Na jó, hogy miért azt nem tudom, de pont akkor ébredt fel, amikor én elmentem mellette.
A többi gyerek csak végignézett rajtam, mintha le akartak volna ellenőrizni, majd tovább folytatták azt, amit abbahagytak.
- Hát ez jól kezdődik. Még a kutya sem törődik velem. - lombozódtam le. Levágtam magam egy padra, és előkotortam a táskámban tartott programlapot, a borítékot pedig elraktam.
- Ne legyél már ilyen! Csak azt hiszik, hogy egyszerűen elutazol valahová. Senki nem tudja, hogy új osztálytárs vagy. - simította meg a hátam vigasztalóan. Igazat adtam neki, hiszen ki tudná, hogy velük megyek? Senki nem számít erre, én is körülbelül ennyi reakciót vágnék le egy állomásra érkező átlagos emberre.
- Na mi lesz a mai program? - kukkantott bele a lapba.
- Úgy van írva, hogy ugye 7 órakor van a gyülekező, a vonat 7:20-ra van kiírva, és körülbelül fél 11-re érkezünk meg. Ma már ebédet is kapunk, tehát kaja, utána egy órával később zászlófelvonás, amit egy nyitóbuli fog követni.
- Jól hangzik.
- Ja, de még az mennyire cool, hogy a buli hajnali egyig tart. De szerintem úgysem leszek fenn addig.
- Két naponta hívlak, oké?
- Rendben. - mosolyogtam rá. Időközben egyre többen lettünk. Mindenki csapatokba verődve beszélgetett a haverjaival, a diákok szülei is egymással tárgyalták ki azt, hogy remélik semmi nem fog történni gyerekükkel. Egyedül én ültem ott anyával a padon, és néztük az eseményeket.

Később megállt előttünk egy rövidke kis barna hajú, 30 év körüli nő. Apró kis szeplői voltak, ami feldobta gyönyörű arcát, a csoki barna szemeivel együtt. Egy egyszerű sárga fodros felső volt rajta, egy farmertérdnadrággal.
- Te vagy az új tanuló az osztályunkban? - kérdezte kedvesen, a szemüvegét törölgetve.
- Igen.
- Szuper! Már téged kereslek egy jó ideje. Teljesen idegen embereket is megszólítottam már. Most öt perce megálltam egy külföldi előtt. Én csak mondtam a magamét, hogy ő-e az új tanuló. Később meg már angolul hadovált nekem valamit... - sorolta, mire én felnevettem. - Némethi Boglárka vagyok, az osztályfőnököd. Történelmet, és testnevelést fogok tanítani neked. - helyezte fel a szemüveget, és a kezét nyújtotta felém. Idétlenül megráztam, majd én is bemutatkoztam.
- Érdekes lenne, ha nem tudnám, hogy ki vagy. - paskolta meg a vállam játszadozva. - De akkor térjünk a lényegre. - fordult anyához. - Remélem elegendő folyadékmennyiség be van készítve, mert mára mondják a legmelegebbet. Két naponta fogunk elmenni a tábor közelében lévő kisboltba, ahol a gyerekek bevásárolhatnak maguknak.
- Igen, olvastuk ezt is a lapon. - emeltem fel a kezemben tartott lapot.
- Szeretnéd, hogy most, vagy majd mikor megérkeztünk akkor mutassalak be a többieknek?
- Majd elég lesz akkor, amikor megérkeztünk. - vontam meg a vállam. Némethi tanárnő bólintott egyet, utána pedig a karórájára pillantott. Mikor látta, hogy az órája 7:14-et üt, megkérte a szülőket, hogy búcsúzzanak el gyerekeiktől, mert a vonat bármelyik pillanatban megérkezhet. Elsorolta, hogy mivel ez egy tábor, egy nyaralás, mindenki azt csinál, amit akar. Csak annyit kért, hogy mindenki nagyon jól vigyázzon magára, és másokra is, de ezzel elvileg semmi gond nem lesz, mert két tanár 35 gyerekre pont elegendő.
- Hát akkor.. Érezd nagyon jól magad! - ölelt meg anya meghatódottan.
- Héé... Nem a világvégére megyek, és nem is örökre. - toltam el magamtól.
- Tudom, tudom.. Csak egyáltalán nem vagyok ehhez hozzászokva.
- Tudom, én sem. De.. Ahogy Szalay Csongi mondaná „Ideje élni, félni úgyis késő volna már”
- A második vágányon gyorsvonat érkezik. Balatonszemes, Balatonlelle, Balatonboglárka, Fonyód és Balatonfenyves. A vágány mellett kérjük vigyázzanak. - hangzott el a hangszóróból kifolyó női hang. Mint most is, anya segítségével vettem ki, hogy mit mondanak be, mert én soha életemben nem értettem. Annyira recseg a hangszóró, hogy csak szóvégeket tudok elcsípni az egészből.

Eltoltam magamtól, majd eltűntem a tömegben a szeme elől. Megpróbáltam előre tolakodni, ami sikerült is, de egy kisebb fiú társaság ellökött onnan, így picivel hátrébb kerültem. Eléggé jó kedvükben voltak, amit egyáltalán nem akartam elrontani, így nem szálltam velük mély vitába, hogy én voltam ott hamarabb.

A vonatot is megpillantottuk a távolba, aminek a sebessége egyre lassúbb volt, végül pedig meg is állt. A vonat 4. vagonja nekünk volt fenntartva, így mindenki, mint az állat rohanni kezdett. Volt, aki nehézkesen, de volt aki könnyedén húzta/cipelte a csomagját. Én leginkább egyikbe sem tartoztam. Egyáltalán nem siettem, majd oda leülök, ahol hely marad.
- Úgy vonulnak, mint egy csorda. - nézett végig ofő az előttünk rohangáló gyerekeken.
- Minden évben ennyire várják ezt a tábort? - kérdeztem.
- Igen, eléggé kedvelt a gyerekek körében.
- Jó reggelt Bogi! - köszönt egy férfi, aki a vonat ajtaja előtt a csomagokat adogatta fel. Gondolom valakinek az apukája lehetett, aki bevállalta, hogy segít a cuccok felpakolásánál.
- Jó reggelt! Köszönjük szépen a segítséget! Mi nem tudnánk elintézni ezt Elenával.
- Ugyan, csak természetes. - adogatta tovább a túlsúlyos táskákat a gyerekek kezébe.

Utoljára maradtam én, és a két tanár. Némethi tanárnő eléggé szimpatikus nő. Olyan, mint aki még a gyermekvilágát éli, és még nem nőtt fel. Hogy ilyen fiatal az csak előny lehet az osztály számára, gondolom egész jól kijönnek vele.

Viszont a mellette ácsorgó tanár, -akit ezek szerint Elenának hívnak – egyáltalán nem valami kedves arckifejezéssel méregetett. Különösebben nem nagyon érdekel, mert senkinek sem szeretnék megfelelni. Csak annyiban reménykedek, hogy ő semmit nem fog nekem tanítani.

1. fejezet - Biztosan más lesz!

Iskola ide vagy oda, pipák száma ide vagy oda, többi blog ide vagy oda... Meghoztam az első fejezetet, amiben a 17 éves tinilány lehetőséget kap valamire.
Ez a rész nem lett valami eseménydús, hiszen alapozni kell valamire a történetet, de a gépemen 9. fejezet már meg van írva, amiben sok dolog történik. Remélem velem tartotok, íme az első rész! :)

*Violetta szemszöge*

Jobb most, mint később. Vagy nem is így tartja a mondás? Lehet, de mi csak azért is úgy határoztuk el anyukámmal és apukámmal, hogy az iskola által minden nyáron megrendezett balatoni táborba elmegyek.

Mikor elmentünk beiratkozni az iskolába, az igazgató úr örömteli arccal sorolta az eléggé felkapott táborukat, amit minden évben megtartanak. Elvileg volt egyszer egy olyan nyár is, amikor kettőször kellett elmenniük, mert akkora túljelentkezés volt. Az elmondások alapján én is kedvet kaptam ehhez, és rábólintottam.

- Akkor itt kérnék egy aláírást. - tolt elém kedvesen mosolyogva egy papírt, amin már a számozás alapján 34 név állt.

- Öhm, egy tollat kaphatok?

- Persze, elnézést. - húzta ki a fiókját, és kezembe adott egy tollat. Büszkén odafirkantottam a 35. helyre, hogy Tornyi Violetta, illetve elvettem Teressi Sebestyén igazgató úr ráncos kezei közül a programlapot, amire az is gondosan rá volt írva, hogy mit kell magunkkal hozni erre az egy hétre.

- Köszönjük szépen! - fogott kezet apa az igazgatóval, majd elhagytuk a tanáriszobát.

Egyúttal, hogy a beiratkozásomat elintéztük, a tankönyveket is elhoztuk. Azok cipelését persze apára hagytam, én inkább előresiettem a parkolóba a programlapot böngészve. Én már szinte a Balaton partján képzeltem magam olyannyira, hogy észre sem vettem, ahogyan belefutok valakibe.
- Ne haragudj, nem szándékos volt! - néztem fel a papírból. Egy hosszú, sötétbarna hajú lány nézett rám, barna csillogó szemekkel. Nyár alkalmából egy rövid sortot viselt saruval, illetve egy színes topp tapadt tökéletes alakjához. Pár karkötővel és egy ezüst nyaklánccal spékelte meg öltözködését, amin egy szív alakú medál csüngött.
- Semmi gond. - mosolygott rám. - Új vagy erre?
- Igen, most kezdek majd itt. Egyébként Tornyi Violetta vagyok. - mutatkoztam be.
- Én Kertész Henrietta. Örülök, hogy találkoztunk. Sok sikert a sulihoz, biztos minden jól fog majd működni. - köszönt el. Mosolyogva néztem utána, és a remény illata megcsapott azzal, hogy most minden más lesz, mint eddig.

Időközben anyuék is beértek, és mivel látták a folyosó végéről az első beszélgetésemet egy idejáró diákkal, rögtön faggatni kezdtek.
- Meg van az első barátnőd? - zsongtak be mind a ketten, mire én csak értetlenül meredtem rájuk.
- Nem történt semmi. Csak véletlenül neki mentem a folyosón, mert annyira belemélyedtem a programlapba. Könyörgöm, össz-vissz annyit váltottunk, hogy bocsánatot kértem, megkérdezte, hogy új vagyok-e, meg megmondtuk a nevünket. - magyaráztam el már sokadszorra is. Képtelenek voltak felfogni, bizonyára izgatottak voltak. Megértem.

Az előző iskolámban egy barátom sem volt. Senkit nem hívtam át magunkhoz, egyedül ültem a szünetekben, egyedül mentem mindig órára, és mindig egyedül ültem egy padban. Maximum olyasmi fajta beszélgetéseim voltak a többi gyerekkel, amiben engem ócsárolnak.
Bevallom titkon én is reménykedtem, hogy valamikor még jóba leszek ezzel a lánnyal, hiszen most is nagyon aranyos volt velem. Vagy ha nem is, az önbizalmamat növelte ez az egész, és a suli már most egy jó pontot szerzett nálam azzal, hogy ilyenek járnak ide.

Viszont már később ráuntam anyára és apára, akik elől vihogva azt pásztázzák, hogy már látják maguk előtt, ahogyan ezt a bizonyos Henit áthívom hozzánk aludni, és hajnalokig filmet nézünk és a többi. Egy idő után az ember számára ez már idegesítő lesz, így rájuk hagytam az egészet, és elővettem a fülesem, és beindítottam a zenét.

Attól, hogy másik iskolába fogok járni, nem azt jelentette, hogy el is költöztünk. A házat semmiképpen sem akartuk otthagyni, így az út az új suliba eléggé hosszadalmas, körülbelül 50 perc lehet. Más tini ilyenkor rögtön parázna, hogy jézusom, vajon mit fogok én csinálni majdnem egy órán keresztül minden reggel?, de én ezt is megoldom. Vagy egy könyv, vagy egy rajzlap ceruzával, vagy esetleg az mp3 lejátszóm, és el is van intézve.

Mire hazaértünk az óra mutatója már rég elhagyta a tizenkettőt, így készülődni kezdtünk az ebédhez. Segítettem anyának megteríteni, hogy hamarabb véget vessünk a nyugtalanító korgó hangoknak.

Mint a baleset óta, ez az ebéd is síri csendben telt el. Általában mindig Balázs volt a főbohóc az étkezésnél, mindig ő csinált jó hangulatot akár a legfeszültebb állapotban is. Sosem felejtem el, mikor jó testvérpár módjára összevesztünk azon, hogy kié legyen az utolsó rántott hús, vagy hogy, miért nem adja oda nekem a mustárt, vagy a majonézt. Sokat gusztustalankodtunk együtt. Apa és anya sosem nézték jó szemmel, amikor Balázzsal a 'ki tud nagyobbat böfögni' versenyt tartottuk pont az ebéd kellős közepén.

Mikor végeztünk az evéssel, még segítettem anyának annyit, hogy elmosogattam, majd felszaladtam a szobámba. Körbenéztem a szobám narancssárga falain, és tekintetem a szekrényemen állapodott meg. A tábor 1 hét múlva lesz, így mint minden lánynak, nekem is az jutott eszembe, hogy milyen ruhákat vigyek magammal. Végignéztem a falam azon részén, ami teljesen ki van poszterezve, utána pedig odaléptem a gépemhez, és beindítottam a The Grenma – Ideje élni című számát. Kicsit hangosabbra vettem a kelleténél a zenét, és becsapva a szobám ajtaját, mosolyogva tártam ki a szekrényemet.
- Igen! Ez most más lesz, mint eddig! - gondoltam magamban, és felfogtam vörös tincseimet egy copfba, majd a dalt énekelve pakolászni kezdtem.

Húsvét!

Na kit keltettek úgy, hogy leöntötték egy vödör vízzel? Engem tuti nem. :P
Mindegy.
Mindenkinek kellemes húsvétot, lányoknak sok locsolót, fiúknak sok csokit! :)

Köszönet

Köszönöm az eddigi pipákat, és köszönöm K. Liza feliratkozását. Remélem az idetévedők nem zárják be úgy az oldalt, hogy nem néztek szét! :)
Hogy mikor hozom meg az új részt, azt még egyenlőre mindig nem tudom, de nagyon várom továbbra is a visszajelzéseket.
Mindenkinek kellemes ünnepet, és kellemes szünetet! :*

Prológus

Egy szomorú szürke kórteremben találtam magam. A fülemben csak az utolsó kiáltásom csengett, magam előtt egy filmként pergett le az, ahogyan a fának csapódunk.

A sötétzöld függöny be volt húzva, így természetes napfény nem ragyogta be a szobát, amitől még rosszabb kedvem lett. A falakon semmilyen festmény, vagy egy kép, mintha egy elhagyatott szobában feküdnék fájdalommal teli mozdulatokkal. A szörnyű csöndet csak a mellettem lévő gép idegesítő pittyegése zavarta meg. Kicsit jobban körülnéztem a helyiségben. Az ágyam mellett lévő fehér kis asztalon gyümölcslevek voltak kisorakoztatva. Amint ránéztem a körtés cappy-re, Balázs jutott eszembe. Ugye jól van? Miért nem velük tettek egy szobába? Lehet, hogy neki nem voltak olyan komoly sérülései, és már otthon van anyuval és apuval. Igen, biztosan így van, ahogy gondolom. De akkor is. Miért nincs itt mellettem?

Az ablakban, ami a folyosóra nézett, anyát pillantottam meg. Azt olvastam le az arcáról, hogy hatalmas kő esett le a szívéről, már-már bekönnyezett abba, hogy magamhoz tértem. Elmondta, hogy több mint három hétig kómában voltam, ezért hatotta meg ennyire az, hogy a szemeim nyitva merednek rá.
- Hogy van Balázs? - hallottam legyengült hangomat, ami szinte még nekem is ismeretlen volt. Anya lesütötte szemeit, és elfehéredett. Úgy szorongatta a kezét, hogy az ujjvégei már olyan fehérek voltak, akár csak az ágyneműm.
- Anya! Hogy van Balázs? - kérdeztem újra, mert még mindig nem szándékozott választ adni a kérdésemre.
- Kicsim! - kezdte, de egyszerűen kitört belőle a zokogás. Egész életemben nem láttam még így sírni anyát. Az arcát másodpercek alatt beterítette a könny. Rossz volt őt így látni. Csak azt nem értettem, hogy miért teszi ezt.
- Mi a baj anya? - próbáltam meg felül sikertelenül.
- A testvéred.. - vett elő a zsebéből egy zsebkendőt – Meghalt!
És ahogy kimondta ismét hangosan pityeregni kezdett. Nem győzött már újabb és újabb zsepit kivenni a táskájából.
- Az lehetetlen! - bámultam magam elé hitetlenül – AZ LEHETETLEN! - ordítottam el magam hisztérikusan. A hír hallatán én is sírni kezdtem. Balázs nevét hajtogatva csapkodtam az ágyon, amire a folyosón mászkáló nővérek felfigyeltek, és gyorsan berohantak hozzám.
- Ez csakis tévedés lehet! Balázs nem halhatott meg! Az én testvérem nem halhatott meg! NEM!
Az én kétségbeesett, rekedt hangomtól visszhangzott az egész kórház. Kitéptek az életemből egy darabot. A szívemből egy darabot!! Balázs.. Mindent veled csináltam. Veled sírtam, veled nevettem, veled beszéltem meg a pasis dolgaimat, hiszen tudod, hogy hamar szerelembe esek.. Folyamatosan te is a nőügyeiddel zaklattál, este mindig együtt filmeztünk. Minden baromságot együtt csináltunk, a legjobb testvérek voltunk! Nem hagyhatsz itt!!

Már három nővér erőszakoskodott velem az ágyamnál. Próbálták lefogni a kezemet és a lábamat mindaddig, amíg egy orvos be nem talál jönni a kórterembe.
- Hölgyem, kérem menjen ki. - utasította az orvos anyát, aki lehajtott fejjel slattyogott ki a teremből.

- Anya! Mond, hogy hazudtál! - kiáltottam utána. Az ajtóból visszanézett, könnyes szemei mögött hatalmas bánatot és szomorúságot figyeltem meg. Csak enyhén megrázta a fejét, hogy ilyennel semmiképpen sem viccelne.
- Az nem lehet!!
A kapálózásaim egy idő után megszűntek, és már csak a plafont bámulva nyögtem ki néha Balázs nevét. Közben megállás nélkül folytak végig az arcomon sötét könnyeim.

Három hónap után kiengedtek a kórházból. Az volt az első nap, mikor azzal a tudattal léptem be a házunkba, hogy Balázs nincs többé.
- Olyan üres a ház nélküle. - néztem végig a nappalin. Senki nem szólt semmit, csak egy kezet éreztem a karomon, ami vigasztalóan simogatott. Gondolkodás nélkül felszaladtam az emeltre és benyitottam Balázs szobájába. Hirtelen megcsapott a jellegzetes illata, amit azt hiszem, hogy most utoljára szívhattam magamba. Elvetemülten nekiestem a fiókjainak és a közös képeinket dobálgattam kifele belőle. Mikor kihalásztam az összeset, átvittem az én szobámba, és kiragasztottam mindegyiket a szekrényemre, kivéve egyet. A kedvenc képemet vele, mikor még kicsik voltunk. Szó nélkül bekereteztem és az éjjeli szekrényemre helyeztem.

Miután iskolába kezdtem járni, arra lettem figyelmes, hogy nincsenek barátaim. Nehéz elhinni, de azért, mert testvéremet elvesztettem, utálni és szidni kezdtek. Egyedül ácsorogtam és üldögéltem a szünetekben, mindig egyedül mentem az órákra, és mindig egyedül ültem egy padban. Rengetegszer megaláztak, és olyasmi megjegyzéseket zúdítottak rám, mint például „Miattad halt meg!” „Örökké egyedül maradsz!” vagy hogy „Egy örökös nyomorék vagy!”
Nem kellett több a családomnak. Rengeteg rossz éjszakám volt emiatt az eset miatt, ideje volt túllépni rajta. A tizedik osztályt még valahogy túléltem, de az egyik ebédnél apával és anyával egyszerre kezdtünk bele abba, hogy ez így nem mehet tovább.
Tehát... Így kerültem én az Amelinda Gimnáziumba.

Boom!

Halii!
Nos ez a blog egyenlőre még csak azért jött létre, hogy szerkesszem az oldalt, illetve, hogy a részeket, amik már készen sorakoznak a gépemen, bemásolhassam ide.
Este kiteszem a prológust, viszont az első részt még fingom sincs, hogy mikor rakom ki. Valószínűleg nyár eleje felé.

Mint látjátok, megkaptam a blogra a fejlécet, amit nagyon szépen köszönök barátnőmnek, Florinnának! <3
Tudom, tudom azt írtam, hogy még az nap este meghozom a prológust, de még egy kicsit finomítottam rajta. Próbaként elküldtem barátnőmnek, aki azt mondta, hogy megkönnyezett rajta. Hát... Azért annyira szerintem nem lett olyan jó, de ez majd kiderült.
Kérlek szépen titeket pipáljatok! Kíváncsi vagyok rá, hogy érdemes lenne-e belekezdeni ebbe az egészbe. :) Előre is köszönöm! :)
Még egyszer átolvasom, és hozom! :)