Minden így történt...

Egy szomorú szürke kórteremben találtam magam. A fülemben csak az utolsó kiáltásom csengett, magam előtt egy filmként pergett le az, ahogyan a fának csapódunk.

A sötétzöld függöny be volt húzva, így természetes napfény nem ragyogta be a szobát, amitől még rosszabb kedvem lett. A falakon semmilyen festmény, vagy egy kép, mintha egy elhagyatott szobában feküdnék fájdalommal teli mozdulatokkal. A szörnyű csöndet csak a mellettem lévő gép idegesítő pittyegése zavarta meg. Kicsit jobban körülnéztem a helyiségben. Az ágyam mellett lévő fehér kis asztalon gyümölcslevek voltak kisorakoztatva. Amint ránéztem a körtés cappy-re, Balázs jutott eszembe. Ugye jól van? Miért nem vele tettek egy szobába? Lehet, hogy neki nem voltak olyan komoly sérülései, és már otthon van anyuval és apuval. Igen, biztosan így van, ahogy gondolom. De akkor is. Miért nincs itt mellettem?

Az ablakban, ami a folyosóra nézett, anyát pillantottam meg. Azt olvastam le az arcáról, hogy hatalmas kő esett le a szívéről, már-már bekönnyezett abba, hogy magamhoz tértem. Elmondta, hogy több mint három hétig kómában voltam, ezért hatotta meg ennyire az, hogy a szemeim nyitva merednek rá.
- Hogy van Balázs? - hallottam legyengült hangomat, ami szinte még nekem is ismeretlen volt. Anya lesütötte szemeit, és elfehéredett. Úgy szorongatta a kezét, hogy az ujjvégei már olyan fehérek voltak, akár csak az ágyneműm.
- Anya! Hogy van Balázs? - kérdeztem újra, mert még mindig nem szándékozott választ adni a kérdésemre.
- Kicsim! - kezdte, de egyszerűen kitört belőle a zokogás. Egész életemben nem láttam még így sírni anyát. Az arcát másodpercek alatt beterítette a könny. Rossz volt őt így látni. Csak azt nem értettem, hogy miért teszi ezt.
- Mi a baj anya? - próbáltam meg felül sikertelenül.
- A testvéred.. - vett elő a zsebéből egy zsebkendőt – Meghalt!
És ahogy kimondta ismét hangosan pityeregni kezdett. Nem győzött már újabb és újabb zsepit kivenni a táskájából.
- Az lehetetlen! - bámultam magam elé hitetlenül – AZ LEHETETLEN! - ordítottam el magam hisztérikusan. A hír hallatán én is sírni kezdtem. Balázs nevét hajtogatva csapkodtam az ágyon, amire a folyosón mászkáló nővérek felfigyeltek, és gyorsan berohantak hozzám.
- Ez csakis tévedés lehet! Balázs nem halhatott meg! Az én testvérem nem halhatott meg! NEM!
Az én kétségbeesett, rekedt hangomtól visszhangzott az egész kórház. Kitéptek az életemből egy darabot. A szívemből egy darabot!! Balázs.. Mindent veled csináltam. Veled sírtam, veled nevettem, veled beszéltem meg a pasis dolgaimat, hiszen tudod, hogy hamar szerelembe esek.. Folyamatosan te is a nőügyeiddel zaklattál, este mindig együtt filmeztünk. Minden baromságot együtt csináltunk, a legjobb testvérek voltunk! Nem hagyhatsz itt!!

Már három nővér erőszakoskodott velem az ágyamnál. Próbálták lefogni a kezemet és a lábamat mindaddig, amíg egy orvos be nem talál jönni a kórterembe.
- Hölgyem, kérem menjen ki. - utasította az orvos anyát, aki lehajtott fejjel slattyogott ki a teremből.

- Anya! Mond, hogy hazudtál! - kiáltottam utána. Az ajtóból visszanézett, könnyes szemei mögött hatalmas bánatot és szomorúságot figyeltem meg. Csak enyhén megrázta a fejét, hogy ilyennel semmiképpen sem viccelne.
- Az nem lehet!!
A kapálózásaim egy idő után megszűntek, és már csak a plafont bámulva nyögtem ki néha Balázs nevét. Közben megállás nélkül folytak végig az arcomon sötét könnyeim.

Három hónap után kiengedtek a kórházból. Az volt az első nap, mikor azzal a tudattal léptem be a házunkba, hogy Balázs nincs többé.
- Olyan üres a ház nélküle. - néztem végig a nappalin. Senki nem szólt semmit, csak egy kezet éreztem a karomon, ami vigasztalóan simogatott. Gondolkodás nélkül felszaladtam az emeltre és benyitottam Balázs szobájába. Hirtelen megcsapott a jellegzetes illata, amit azt hiszem, hogy most utoljára szívhattam magamba. Elvetemülten nekiestem a fiókjainak és a közös képeinket dobálgattam kifele belőle. Mikor kihalásztam az összeset, átvittem az én szobámba, és kiragasztottam mindegyiket a szekrényemre, kivéve egyet. A kedvenc képemet vele, mikor még kicsik voltunk. Szó nélkül bekereteztem és az éjjeli szekrényemre helyeztem.

Miután iskolába kezdtem járni, arra lettem figyelmes, hogy nincsenek barátaim. Nehéz elhinni, de azért, mert testvéremet elvesztettem, utálni és szidni kezdtek. Egyedül ácsorogtam és üldögéltem a szünetekben, mindig egyedül mentem az órákra, és mindig egyedül ültem egy padban. Rengetegszer megaláztak, és olyasmi megjegyzéseket zúdítottak rám, mint például „Miattad halt meg!” „Örökké egyedül maradsz!” vagy hogy „Egy örökös nyomorék vagy!”
Nem kellett több a családomnak. Rengeteg rossz éjszakám volt emiatt az eset miatt, ideje volt túllépni rajta. A tizedik osztályt még valahogy túléltem, de az egyik ebédnél apával és anyával egyszerre kezdtünk bele abba, hogy ez így nem mehet tovább.
Tehát... Így kerültem én az Amelinda Gimnáziumba.