1. fejezet - Biztosan más lesz!

Iskola ide vagy oda, pipák száma ide vagy oda, többi blog ide vagy oda... Meghoztam az első fejezetet, amiben a 17 éves tinilány lehetőséget kap valamire.
Ez a rész nem lett valami eseménydús, hiszen alapozni kell valamire a történetet, de a gépemen 9. fejezet már meg van írva, amiben sok dolog történik. Remélem velem tartotok, íme az első rész! :)

*Violetta szemszöge*

Jobb most, mint később. Vagy nem is így tartja a mondás? Lehet, de mi csak azért is úgy határoztuk el anyukámmal és apukámmal, hogy az iskola által minden nyáron megrendezett balatoni táborba elmegyek.

Mikor elmentünk beiratkozni az iskolába, az igazgató úr örömteli arccal sorolta az eléggé felkapott táborukat, amit minden évben megtartanak. Elvileg volt egyszer egy olyan nyár is, amikor kettőször kellett elmenniük, mert akkora túljelentkezés volt. Az elmondások alapján én is kedvet kaptam ehhez, és rábólintottam.

- Akkor itt kérnék egy aláírást. - tolt elém kedvesen mosolyogva egy papírt, amin már a számozás alapján 34 név állt.

- Öhm, egy tollat kaphatok?

- Persze, elnézést. - húzta ki a fiókját, és kezembe adott egy tollat. Büszkén odafirkantottam a 35. helyre, hogy Tornyi Violetta, illetve elvettem Teressi Sebestyén igazgató úr ráncos kezei közül a programlapot, amire az is gondosan rá volt írva, hogy mit kell magunkkal hozni erre az egy hétre.

- Köszönjük szépen! - fogott kezet apa az igazgatóval, majd elhagytuk a tanáriszobát.

Egyúttal, hogy a beiratkozásomat elintéztük, a tankönyveket is elhoztuk. Azok cipelését persze apára hagytam, én inkább előresiettem a parkolóba a programlapot böngészve. Én már szinte a Balaton partján képzeltem magam olyannyira, hogy észre sem vettem, ahogyan belefutok valakibe.
- Ne haragudj, nem szándékos volt! - néztem fel a papírból. Egy hosszú, sötétbarna hajú lány nézett rám, barna csillogó szemekkel. Nyár alkalmából egy rövid sortot viselt saruval, illetve egy színes topp tapadt tökéletes alakjához. Pár karkötővel és egy ezüst nyaklánccal spékelte meg öltözködését, amin egy szív alakú medál csüngött.
- Semmi gond. - mosolygott rám. - Új vagy erre?
- Igen, most kezdek majd itt. Egyébként Tornyi Violetta vagyok. - mutatkoztam be.
- Én Kertész Henrietta. Örülök, hogy találkoztunk. Sok sikert a sulihoz, biztos minden jól fog majd működni. - köszönt el. Mosolyogva néztem utána, és a remény illata megcsapott azzal, hogy most minden más lesz, mint eddig.

Időközben anyuék is beértek, és mivel látták a folyosó végéről az első beszélgetésemet egy idejáró diákkal, rögtön faggatni kezdtek.
- Meg van az első barátnőd? - zsongtak be mind a ketten, mire én csak értetlenül meredtem rájuk.
- Nem történt semmi. Csak véletlenül neki mentem a folyosón, mert annyira belemélyedtem a programlapba. Könyörgöm, össz-vissz annyit váltottunk, hogy bocsánatot kértem, megkérdezte, hogy új vagyok-e, meg megmondtuk a nevünket. - magyaráztam el már sokadszorra is. Képtelenek voltak felfogni, bizonyára izgatottak voltak. Megértem.

Az előző iskolámban egy barátom sem volt. Senkit nem hívtam át magunkhoz, egyedül ültem a szünetekben, egyedül mentem mindig órára, és mindig egyedül ültem egy padban. Maximum olyasmi fajta beszélgetéseim voltak a többi gyerekkel, amiben engem ócsárolnak.
Bevallom titkon én is reménykedtem, hogy valamikor még jóba leszek ezzel a lánnyal, hiszen most is nagyon aranyos volt velem. Vagy ha nem is, az önbizalmamat növelte ez az egész, és a suli már most egy jó pontot szerzett nálam azzal, hogy ilyenek járnak ide.

Viszont már később ráuntam anyára és apára, akik elől vihogva azt pásztázzák, hogy már látják maguk előtt, ahogyan ezt a bizonyos Henit áthívom hozzánk aludni, és hajnalokig filmet nézünk és a többi. Egy idő után az ember számára ez már idegesítő lesz, így rájuk hagytam az egészet, és elővettem a fülesem, és beindítottam a zenét.

Attól, hogy másik iskolába fogok járni, nem azt jelentette, hogy el is költöztünk. A házat semmiképpen sem akartuk otthagyni, így az út az új suliba eléggé hosszadalmas, körülbelül 50 perc lehet. Más tini ilyenkor rögtön parázna, hogy jézusom, vajon mit fogok én csinálni majdnem egy órán keresztül minden reggel?, de én ezt is megoldom. Vagy egy könyv, vagy egy rajzlap ceruzával, vagy esetleg az mp3 lejátszóm, és el is van intézve.

Mire hazaértünk az óra mutatója már rég elhagyta a tizenkettőt, így készülődni kezdtünk az ebédhez. Segítettem anyának megteríteni, hogy hamarabb véget vessünk a nyugtalanító korgó hangoknak.

Mint a baleset óta, ez az ebéd is síri csendben telt el. Általában mindig Balázs volt a főbohóc az étkezésnél, mindig ő csinált jó hangulatot akár a legfeszültebb állapotban is. Sosem felejtem el, mikor jó testvérpár módjára összevesztünk azon, hogy kié legyen az utolsó rántott hús, vagy hogy, miért nem adja oda nekem a mustárt, vagy a majonézt. Sokat gusztustalankodtunk együtt. Apa és anya sosem nézték jó szemmel, amikor Balázzsal a 'ki tud nagyobbat böfögni' versenyt tartottuk pont az ebéd kellős közepén.

Mikor végeztünk az evéssel, még segítettem anyának annyit, hogy elmosogattam, majd felszaladtam a szobámba. Körbenéztem a szobám narancssárga falain, és tekintetem a szekrényemen állapodott meg. A tábor 1 hét múlva lesz, így mint minden lánynak, nekem is az jutott eszembe, hogy milyen ruhákat vigyek magammal. Végignéztem a falam azon részén, ami teljesen ki van poszterezve, utána pedig odaléptem a gépemhez, és beindítottam a The Grenma – Ideje élni című számát. Kicsit hangosabbra vettem a kelleténél a zenét, és becsapva a szobám ajtaját, mosolyogva tártam ki a szekrényemet.
- Igen! Ez most más lesz, mint eddig! - gondoltam magamban, és felfogtam vörös tincseimet egy copfba, majd a dalt énekelve pakolászni kezdtem.